X.

Claud Eustace Teal jól visszaszorította rágógumiját a szájába, és azon imádkozott, hogy gallérja kibírja a nyakán lassan felmászni készülő feszültséget.

– Azt hiszi, hogy megbolondultam? – rikoltotta.

Nem akart rikoltani. De az a dühítő érzés, amelyet már oly régóta jól ismert, ismét hatalmába kerítette a hangszálait, és megfosztotta attól a mély parancsoló színezettől, amit valahogy sohasem tudott elérni, mikor ezzel az életét megkeserítő lusta és gúnyos kalózzal került szembe. És a saját rikoltásának tudata oly tehetetlen méreggel töltötte meg, ami csak fokozta a belső túltelítettség érzését. Gallérja veszedelmesen megreccsent a gombokon.

– Ki… én? – kérdezte az Angyal meglepődést mutató hangon. – Claud, hát voltam én goromba magához valaha? Megsértettem? Megvan ugyan a véleményem, de azt mélyen magamba zárom, mint a mohos kripta, és…

– Hallgasson ide – a detektív mindkét pufók kezével megragadta önmagát. – Két órát töltöttem Quintana házában…

– Jól érezte magát?

– Legnagyobbrészt Quintanával beszéltem. Urivetzkyt magammal vittem; – most egy cellában van…

– Kicsoda?

– Urivetzky.

– Mi az az Urivetzky? – kérdezte az Angyal. – Úgy hangzik, mint valami gyógyszer a reuma ellen. Talán megint érzi a lába az időjárást?

– Átkozottul jól tudja, kiről beszélek!

Simon megvakarta a fejét.

– Most hogy jobban visszagondolok, emlékszem valamire. Nem az a fickó, aki a múltkori nagy csalást elkövette?

– Éppolyan jól tudja mint én – felelte Teal mogorván – és tudja azt is, hogy köröztük, míg meg nem hallottuk, hogy Spanyolországban kivégezték. Hát igaz, hogy szép magától… a kezünkre juttatni ezt az alakot, de…

– Ki, én? – ismételte az Angyal. – Hozzá sem értem.

– El volt törve az állkapcsa, mikor elcsíptem. És hol vérezte be az öklét?

– A kocsimon akartam egy kis műkedvelő javítást végezni. Nem tudom, észrevette-e már, hogy ezekben az újfajta ördöngős masinákban…

– Maga…

– Nem, Claud, tényleg nem. És nem szabad ilyen csúnyákat mondani. Nem szép. – Az Angyal kivett egy cigarettát. – Tudja, az a maga baja, hogy túlságosan szerény. Miután ragyogó nyomozómunkával lebuktatta azt az alakot, akit évek óta kerestek, most idejön és rám akarja hárítani az egész dicsőséget. Ez marhaság, Claud. Szép dolog a szerénység, de manapság mindenkinek reklámoztatnia kell önmagát, még ha fáj is.

– Amellett – folytatta Teal – elkaptam Perezt is, aki megölte Inglestont.

Az Angyal összeráncolta a homlokát.

– Ingleston? – ismételte. – Róla is hallottam már valahol… Oh, igen, az a betört fejű ember, akit ma reggel láttunk. És megvan a gyilkosa is? – Az Angyal mosolya spontán örömmel és melegséggel telt meg, ami mindenki mást – kevésbé makacs előítéletűt, mint Tealt – lenyűgözött volna. – Claud, akkor ma jó napja volt! És még idejön, hogy nekem mondja először, mielőtt bárki máshoz menne. Hát erre, azt hiszem iszunk egyet.

– Quintana elmondta az egész történetet – folytatta Teal állhatatosan. – Mást nem is igen tudott csinálni, legfeljebb, hogy a „diplomáciai jogait” hangoztassa, és ezzel se igen tudott törődni az orra miatt, amit maga elintézett. Doktor után üvöltött, spanyolul szidta a barátait, és ugyanakkor egyszerre válaszolt az én kérdéseimre is. Talán később kellemetlenségem lesz, hogy ilyen állapotban kihasználtam, de írásos vallomást kaptam tőle, és elcsíptem Perezt. Hallottam, mit mondott magának, mielőtt kialudt volna a villany, és ugyanígy hallotta velem együtt három másik rendőr is. És az ő vallomása alapján letartóztatom magát betörésért, fenyegetésekkel való pénzkövetelésért és…

– Csak egy dolog van, ami engem ebben az egész történetben izgat – jegyezte meg az Angyal szelíden –, éspedig az: hogyan kerülök én bele?

Mr. Teal az állkapcsa másik oldalára forgatta a rágógumit; kerek, rózsaszínű, arkangyali arca még pirosabb, és kicsit kevésbé arkangyali lett.

– Nagyon jól tudja, hogyan. Ma reggel is Inglestonnál mászkált, és igyekezett az utamba állni. Tudta, hogy Grahamot keressük, és nem mondott egy szót sem róla.

– Nem kérdezett, Claud. Tudom, mennyire érzékeny, ha idegenek mondják meg hogy – s – mint végezze a dolgát, tehát nekem felszólítás nélkül semmi közöm sincs az egészhez.

– Egész nap itt rejtegette…

– Ez nem igaz. Mert maga nem találta meg, nem jelenti azt, hogy én rejtettem. Én nyílt ember vagyok. Csak az ajtóhoz kellett volna jönnie és bekopogtatnia: kop – kop, – „itt van Graham?” És mi azt mondtuk volna: „miféle Graham?”, mire maga: „Graham az édes”. Erre mi így felelnénk: „Kukucs itt van”, és minden a legnagyobb rendben lett volna.

– A portás azt mondta, senki sem volt magánál.

– Tévedett. Tévedni emberi dolog…

Teal ismét megmozdította a gumiját és majdnem lenyelte.

– Maga gyanús személyeket rejtegetett…

– De az istenért – vágott közbe az Angyal meglepetten –, miben gyanús? Rulettezik, vagy mi? Maga elfogott egy Perez nevű mukit, aki állítólag meggyilkolta Inglestont…

– Akkoriban Grahamot gyanúsítottuk, és magának nem volt joga őt segíteni. És még mindig úgy tudjuk, hogy hétezer fontot érő amerikai kölcsönkötvény van nála…

– Kötvény?

– Igen. Hamisak. Azonkívül ott van még negyvenezer font, amit Quintanától lopott ma éjjel!

– De drága Claudom! – az Angyal komolyan meglepődött. – Ha ilyesmikre gondol, nem csodálom, hogy mérges. Hétezer font hamis papír és negyvenezer font készpénz – hát erről már van mit beszélni. De már megint hamis nyomon jár. Nincs hamis kötvényünk, és nincs negyvenezer fontunk.

– Nincs? – hangzott Teal vad vádja. – Hát akkor…

– Csak rajta – folytatta az Angyal jövőbelátóan –, motozzon meg minket. Kutassa át a házat. Még parancsra sincs szüksége. Ha emiatt aztán visszaáll a lelki békéje…

Teal körbenézett a szobában, mintha minden pillanatban kész volna arra, hogy további szó nélkül darabokra szedje az egészet; aztán lassan még a tekintetében is láthatóvá vált a reménytelen kétely kezdeti csatája. Maga a mód, ahogy az Angyal tudtára adta, hogy parancsoljon, csak rajta, szinte garancia volt, hogy nem fog találni semmit, s csak ismét kitenné magát az őrjítően gúnyos nyelv további csipkelődésének. Össze kellett szednie magát, hogy továbbmehessen, mielőtt kicsavarják kezéből a kormányt.

– Ki is kutatjuk a lakást, míg maga Urivetzky mellett fog hűsölni – vágott vissza dühödten.

– És ki visz engem oda?

– Én! Tudom, mit csinált abban a házban ma este…

– Hogy csinálhattam volna valamit – ellenkezett Simon –, mikor ott se voltam?

– Tudom hogy ott volt, és…

Simon megrázta a fejét.

– Valaki kitolt magával. Mi mind itt üldögéltünk a legnagyobb békességben, beszélgettünk, és megvitattuk az építészet lehetőségeit.

Teal nyelt egyet, elfulladt a hangja, aztán újra megszólalt.

– Azt hiszi, hogy megbolondultam? – kiabált újra. – Miután én magam beszéltem magával a telefonon?

– A telefon csalóka találmány – mondta az Angyal szomorúan. – Ha valaki az Angyalnak akarta kiadni magát, akkor természetesen a hangomat is utánozza.

– Még több bizonyítékom is van. Quintana, Urivetzky és Perez egybehangzóan állítják, hogy egész este ott volt.

Simon megvetőn vállat vont.

– Hát ami azt illeti, a hírük nem látszik valami jónak, és az ilyen emberek mindent összehazudnak csakhogy mentsék magukat.

– Majd éppen nekem telefonálnak, hogy jöjjek és tartóztassam le őket, mi?

– Ezt nem mondtam, bár manapság sok furcsa dolgot csinálnak az emberek. Valaki megtehette helyettük. Hogy miért, azt nem tudom. És nem is az én dolgom kitalálni. Nem vagyok detektív és ez sem az én esetem. Egészen szép kis probléma, Claud, és ha valami okos majd eszembe jut, akkor szólni fogok magának. És látott maga engem ott egyáltalán?

– Hallottam a hangját a szobában, és még három rendőr…

– Hát ez volt az én alteregóm, satöbbi. Lehet, hogy azoknak a rendőröknek magával együtt igazuk volt, – de mit szól ehhez a többi?

– Milyen többi?

– A többi lúdtalpú alak, aki egész nap itt császkál a ház körül, amióta reggel beszéltem magával – mondta az Angyal finoman. – Úgy figyeltek engem, mint egy bolhát a mikroszkóp alatt, és azt hiszem, épp olyan józanok, mint a többi Scotland Yard-i. És hacsak nem hamis esküvők, fogadok, egyet sem talál, aki ma kint látott engem az utcán. Hát ezt magyarázza meg!

Hangja az utolsó szavakban kibírhatatlan fullánkot rejtett, de ez semmi sem volt ahhoz képest, amit Teal érzett. Mert úgy érezte, mintha a körülötte acsarkodó bizonytalanságból fenséges győzelem nőne. Úgy érezte, mintha ő maga is megnőne, a mellkasa kiemelkedett, és kerek arca piros lett az örömtől.

– Meg is magyarázom! – üvöltötte vissza. – Tudom hogyan kerül ki innen, anélkül, hogy az embereim látnák! Ezt is kiszedtem Quintanából, mert az ő emberei is figyelték a házat. Tudom, hogy hamis szakállban vitték ki innen az este, és csak nemrég jött vissza! Mindent tudok erről a csodálatos Mr. Joshua Pondról, aki állítólag a másik lakásban lakik! Tudom, hogy nem is létezik! Tudom, hogy az egyetlen Joshua Pond ebben az épületben maga! És ezért fog végre odakerülni, ahova tartozik!

A detektív egyre növekvő és erőteljesebb hangú felkiáltójelei végre olyan sikolyban végződtek, mint egy ledöfött kanári utolsó nyikkanása, de ez Tealt már nem izgatta. A győzelem öröme erős italként énekelt a fejében. Végre a kezében volt az a bizonyíték, ami pontot tesz az Angyal alibijére. És Teal örült neki. Ezért a pillanatért élt olyan éveket, amikre nem szeretett visszagondolni…

– Hogy-hogy? – kérdezte Simon érdeklődéssel.

– Mert ez a Joshua Pond nem volt kint azóta, hogy az embereim látták bejönni. És most megyek és becsöngetek hozzá, hogy lássam, bent van-e. És ha nincs, akkor megvan a bizonyítékom!

– De ha bent van? – kérdezte az Angyal aggódva. – Nemigen ismerem, de nem szereti ha zavarják…

– Ha bent van – válaszolta Teal gondtalanul – , akkor elismerem, hogy megbolondultam. Elismerem, hogy egész éjszaka álmodtam. De erre nem lesz szükség!

– Adja át az üdvözletemet – mondta az Angyal melegen. – Mutassa meg neki a pocakját – biztosan tetszeni fog neki.

Felkapott egy másik cigarettát, és körbenézett Patricia Holmra és Geoffrey Grahamra, amikor Teal elhagyta a szobát. És a mosolyában látszott mindaz az utánozhatatlan őrültség, amire egész életét építette.

Teal már a szomszéd lakáson csöngetett.

Egy igen öreg ember, ingben és nadrágban, óriási, egész arcát befedő fehér szőrzettel, kinézett.

Valami őrült és eddig nem érzett dolog hatalmasodott el Tealen – valami, amire ha emlékezett volna, tudná, hogy már kétszer megtörtént vele az Angyallal való háborúja közben. De Mr. Teal nem emlékezett semmire.

Nem volt felelős a cselekedeteiért. Már nem volt többé a hideg, könyörtelen Nemezis, aminek képzelni szerette magát, de előreugrott, markába kapta az öregúr szakállának egy részét, és megrántotta.

A baj csak az volt, hogy a szakáll nem jött le, és a következő pillanatban Mr. Teal arca jó nagy pofon csattanásától égett.

– Na! – sikkantott a megtámadott ember. – Ééééletemben nem hallottam ilyesmiről. Nincs jobb dolga fiatalember, mint öregembernek szakállát rángatni? Csak várjon, míg rendőrt hívok! Majd tanul maga még modort affffene egye meg!

Mr. Teal ott állt, alig tudván fájó arcáról, alig hallván az öregembert amint a portásnak telefonál, hogy; „áááátkozott fiatal fickók rángatják a szakállamat!” A néhány perccel előbb érzett kirívó öröm ólomtömeggé nehezedett a gyomrában. Tudta, hogy a várva-várt pillanat még nem jött el. Tudta, hogy a Végzet elrendelte, ismét szabadon kell hagynia az Angyalt, hogy az újabb tragédiákat ácsoljon össze számára. Nem tudta, hogy mi módon csinálta, de íme megtörtént, és még saját emberei a legjobb tanúk ellene. És Mr. Teal végső kétségbeeséssel tudta azt is, hogy ez mindig így lesz.